A színház örök

A kor, amiben élünk egy rendkívül inspiratív közeg. Felismerni és megérteni a mai posztmodern világnak a ritmusát csodálatos. Tekintsünk csak a művészetekre, az egésznek a lényege, hogy minden keverhető mindennel. Hadd mondjak egy példát: 

Hajdanán, ha egy barokk asztal mellé egy rokokó széket tettek, azt gondoltuk botrány, mennyire felkészületlen a tervező. Napjainkban nem tudunk szebbet elképzelni, mint amikor egy barokk asztal mellett áll egy vasállvány, és azt mondjuk rá, hogy, mennyire szép.  A posztmodern kor létrehozott valami teljesen újat, pusztán azáltal, hogy dolgokat egymás mellé helyez. 

Ez a kulcsszó, amire igazán érdemes törekedni az az, hogy mindig valami újat alkossunk. Az új dolgok keresése a világban egy alapkövetelmény. Fantasztikus érzés, hogy ebben a sz

kmában mindig kereshetem az újat, hiszen ez nem mindenkinek adatik meg. Kivételes helyzetben vagyok. A rutin egy nagyon fontos szegmense mindennek. Hiszen, Isten őrizz, hogy egy sebész improvizáljon.

A lehetőségei egy alkotónak számtalanok, mind a művészetekben, mind a színházakban. Színészi szemszögből nézve egy mondat ezer féle képen elmondható. Bármilyen színvilágban jó lehet. A valódi kérdés az, hogy melyiket választod, hiszen abban van az alkotó egyénisége. De mégis a legfontosabb személy az író, ő az, aki megteremti a művet. Minden, ami ezután történik az egy ember gondolatának a megvalósítása. 

Nagyon foglalkoztatott, hogy a pandémiás időszak, hogyan hatott az emberekre. Minden bezárult, mindenki reszketett. Én halálosan féltem, mind a mai napig hozzáteszem, ez nem múlt el. A bezártság mindenkinek azt jutatta eszébe, hogy valamit elvettek tőlünk. A mindennapi életünk rutinját. De engem igazán az foglalkoztatott, hogy mit adott. Egy ajtó becsukódik, és egy másik kinyílik. Semmi sem fekete vagy fehér.

A történet nagyon sokat segít. Az embereknek óriási igényük van a mesékre. Van, hogy az élet rendkívül sűrű és ellent mondásos, sokszor találkozunk olyan dolgokkal a saját életünkben, amit nem értünk, de az ember folyamatosan kapaszkodókat keres egy könyvben egy előadásban, egy versben. 

Nagy szenvedélyem a magyar irodalom, nagy rajongója vagyok. Sok mindent elolvastam, sok mindent sajnos nem. De nagyon büszke vagyok a magyar irodalom elképesztő tárházára. Olyan csodálatos zseniket adott a világnak, hogy azok műveit megszólaltatni méltó és szép dolog lenne. Így jutottam el ahhoz az ötlethez, hogy naplórészleteket vegyünk fel újfajta módon. Mindezt streaming, online formátumban közvetítve a vírus okozta bezártság idején. Újfajta életmóddal kellett megbarátkoznunk. Mindig is meg akartam rendezni, Csehov és a felesége közt zajló levelezést a házasságukról, de valahogy nem volt színházba való. Kerestem egy házaspárt, akik a vírus ellenére is együtt élnek. Miután sikeresen elvállalták a felkérésemet, meg tudott születni ez az új műfaj. A korábban megszokott levelezési formától eltérve immáron nem egymásnak, hanem a kamerának mondták a sorokat. Mindezt a saját hálószobájukban téve. Egy kamera és egy operatőr segítségével került felvételre a darab. Hiszem, hogy minden mögött rejlik egy műfaj valahol, amit meg lehet találni. Az új műfaj egyik darabja a streamin formátumban megjelenő Karinthy Frigyes- A két egyetlen című naplórészlet.

Azáltal, hogy a nappalinkból is elérhetővé válnak színházi darabok, nem tart attól, hogy csökkeni fog a színházba járó emberek száma?

A történet és a történethez való kapaszkodás olyan erős, hogy minden felett áll. Az élő előadás egy csodálatos dolog. Amikor 800 ember visszafojtott lélegzettel nézi a művet, holott tudják, hogy ez csak egy mese az egy fantasztikus érzés. Az összes ott jelenlévő ember gyerekké válik az este folyamán. A színház örök.

Volt olyan elem, amit azért nem emelt be egy színházi műbe, mert akkor már túlságosan filmszerűvé vált volna a darab? Mitől válik mássá egy színdarab, mint egy film?

Egy alkotói folyamat, a jó gondolkodás nem előre kitalált. Pont az a jó az egészben, hogy folyamatosan tud változni. A kihívás az inspiráció felismerése és annak beépítése a legjobb pillanata a rendezői folyamatnak. Az a fajta rendezői hozzáállás, ami a filmeknél működik, hogy a rendező kitalál valamit, azt a fejébe veszi, és megvalósítja, nem működik a színdaraboknál vagy csak nagyon limitáltan. Hiszen a jó dolog a változtatás lehetősége. Egy színházi rendező akkor már elvesztett egy meccset, ha ragaszkodik valamihez. 

Önnek már van tapasztalata film rendezésben és színházi darab rendezésében is, mi a különbség a két műfajt illetően? 

A film készítésben nagyon kevés az elmélyülés. Kevés lehetőség van, hogy az alkotók átadják magukat egy adott pillanatnak. Egy film rendezés során folyamatosan forgatni kell, mindenhol kamerák, teherautók, kellékek vannak. Rendkívül nehéz a művészethez szükséges áhítatot megteremteni és az átélést megkapni.  Talán a vágási folyamatok során tud az alkotó valamilyen szinten elmélyülni. A vágóasztalon minden és mindennek az ellenkezője is megszülethet. Egy jó technikájú és jó képzeletű vágó rengeteget tud segíteni és adni a filmhez. Szerepe legalább olyan rangú, mint a főszereplőé.

Ezzel ellentétben, a színházban a pillanat addig tart ameddig megszületik, igazi elmélyültség van a színész és a rendező között. Egy színész a testében él, szüksége van arra az értő segítő külső szemre, aki őt elhelyezi a darabban. Ezáltal lehetőség nyílik, hogy az alkotók átadják magukat egy pillanatnak. A színház azért csodálatos, mert van idő megélni mindezt. 

Ugyanakkor az alkotói katarzis az, ami mind a két műfajban megvan.

Melyiket érezte nehezebbnek, egy film vagy egy színházi darab megrendezését?

Ez nem nehézség. Egyetlen egy vezércsillag van, hogy mi a mű/produkció érdeke. Egy darab az egy önálló személyként fogható fel. A rendezőnek azt az egy megteremtendő, megteremtett értéket, érdeket kell képviselni nem mást. A mű, amit megteremtesz az a valóság, vajon ő mit akar? Én mindig csak azt néztem, hogy hogyan lehetne jobb vagy több a műalkotás.

 Időbe telik felismerni mi is ez a szakma, mi kell hozzá és, hogy valójában mi az, ami tanulható és mi az, ami adottság kérdése. Mindezt megtanulni egy nehéz dolog, sok idő kell hozzá.  Nekem 20 évembe telt, mire a fejemhez kaptam, hogy végre értem miről van szó.  

Illés György, atyai jó barátom mondta mindig, hogy” A színház mégis csak egy úri műfaj.”Úgy gondolom, hogy a színházat semmi sem helyettesítheti. Az emberekben a színházakra való igény elementáris.

Örök.