Többek között erre a kérdésre is választ kaphattunk a PTE Szentágothai János Kutatóközpont és a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Akadémiai Bizottsága közös szervezésében augusztus 27-én Pécsett megrendezett Háború, tájformálás, hasznosítás elnevezésű interdiszciplináris konferencián.
Hargitai János országgyűlési képviselő és a 2026-os mohácsi megemlékezések miniszteri biztosa köszöntőjében elmondta: az előzmények egyik kevéssé ismert, de meglehetősen fontos részlete az, hogy az oszmán-törökök ellen felvonuló sereg nem csak magyarokból állt: a 25-27 000 főre tehető seregben csaknem nyolcezren voltak külhoniak: csehek, lengyelek, horvátok, németek, szerbek. “Nemcsak a magyarság egyik legnagyobb traumája, hanem egy közép-európai államszövetség összeomlása is történt 1526 augusztus 29-én”.
Hargitai felidézte, hogy 2020. augusztus 29-én több intézmény és közéleti szereplő kiáltványt írt alá, amelyben a magyar állam támogatását kérték a 2026-os emlékév előkészítéséhez kötődő munkálatokhoz. A kérés egy évvel később célba érni lászik: Hargitai beszédében elmondta, hogy a helyi akaraton túl megvan az állami elköteleződés is ahhoz, hogy 2026 “egyszerre lehessen a kegyelet, a nemzeti hősiesség és egy közép-európai összefogás emlékéve”. A képviselő kiemelte: ő eddig csak pozitív visszajelzésekkel és nagy civil érdeklődéssel találkozott a Mohács 500 kapcsán. “Az ötszázadik évforduló lehetőségeit megragadva a térség fejlesztése is tervben van” – tette hozzá. A célkitűzések közé tartozik a mohácsi emlékpark teljes megújítása és egy, a mohácsi csatának szentelt múzeum létrehozása is.
A mohácsi csata emlékezete mindig is meghatározta a magyar történelmi gondolkodást és identitást. Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont címzetes főigazgatója nyitóelőadásában kiemelte: Mohács a magyarság számára több, mint egy elvesztett csata. A történész szerint a megértéséhez elengedhetetlen számba venni a csatát megelőző eseményeket éppúgy, mint azt, hogyan alakult a tragédia megítélése a későbbi évszázadokban.
Fodor Pál elmondta, hogy a helyi emlékezetben egyáltalán nem maradtak meg az ütközet nyomai, mivel a lakosság teljesen kicserélődött a mohácsi vészt követő zűrzavaros évszázadokban. Ezután összefoglalta, hogy a magyar szellemi életben kezdetben inkább példázatként használt mohácsi téma miképpen emelkedett a 19. század első felében a magyar történelem minden más történelmi eseményét elhomályosító, történelmi fordulóponttá, „gyászeseménnyé”.
Ebben a fordulatban döntő szerepet játszott az 1826-os évforduló, amikor a vezető magyar értelmiségiek révén a csata bekerült a köztudatba, immáron mint a nemzet nagy tragédiája. Azóta Mohács a magyar identitáspolitika szerves része, az 1848-49-es szabadságharccal pedig az elnyomók elleni – vesztésre ítélt – küzdelem szimbóluma is lett. “A szabadságharcot követő években, aki Mohácsot mondott, Világosra gondolt” – idézett Fodor egy korábbi szellemes megállapítást. Az első világháború borzalmai és Trianon csak tovább erősítették ezt a párhuzamot. A csata négyszázadik évfordulóján, 1926-ban impozáns tervek készültek egy mohácsi emlékhely felépítésére, ám ezekből vajmi kevés valósult meg. A Horthy-korszak emlékezetpolitikájában betöltött kiemelt szerepe miatt a szocializmusban megfordították Mohács értelmezését – a köztudatban ekkor vált azzá, ami ma is: egy szégyenteljes és kínos vereséggé.
Hóvári János nagykövet előadásában áttekintést adott a modern nyugati csatatéri emlékezpolitikáról, amely leginkább a napóleoni háborúkban született meg. Ezekkel összevetve hiányérzeteit fogalmazta meg a jelenlegi mohácsi emlékpark üzeneteivel kapcsolatban, amelyekből szerinte épp a legfontosabb elemek hiányoznak: „a heroizmus, a közép-európaiság és a monumentalitás”.
A mohácsi csatatér kutatásának friss eredményeiről számolt be Pap Norbert, különös figyelemmel a csata lokalizációjában kiemelt szerepet kapott Földvár falu azonosítására. Az elmúlt évek részeredményei nyomán kirajzolódni látszik a csatatáj valós képe, amiből óvatos következtetéseket lehet levonni a két fél környezeti megfontolásaira is. Ennek alapján, az elterjedt vélekedéssel szemben (miszerint a magyar vezérkar alkalmatlan volt és mindent elrontott) Pap Norbert szerint Tomori Pál hadvezér valószínűleg a lehetőségekhez mért legjobb stratégiát alkalmazta, amikor a Duna menti mély mocsár és a Borza-patak ártere közötti sík mezőt választotta az ütközet helyszínéül. “Nem érdemtelenek és méltatlanok azok a vezérek, akik Mohácsnál harcoltak. (...) Tomori megérdemli a rehabilitációt.” - mondta.
Az előzmények tárgyalásakor gyakran felmerül a korabeli magyar politikai és egyházi elit szerepe. Az előadók aláhúzták, hogy a világi vezetők mellett az egyház is komoly szerepet vállalt a mohácsi csatában: az akkori 19 főpap közül 14-en jelen voltak, heten pedig életüket is vesztették a harcokban. Ezért az emlékezetpolitikában méltó helyet kell biztosítani nekik is.
A szakemberek szerint összességében elmondható, hogy Mohács, bár vélhetően a valaha volt legnagyobb magyar vereség, nem pusztán önhibánkból vagy a nyugat árulása miatt bekövetkező sorstragédia – sokkal inkább a heroikus küzdelem jelképe az elsöprő túlerővel szemben. Az események rekonstrukciója és az azokról való méltó megemlékezés elősegítheti a gyászfeldolgozást és egy reálisabb önkép kialakítását a közelgő kerek évfordulóra.
Megosztás:
