Kellemes, meleg fények, kényelmes bútorok, otthonos közeg fogadja a nézőket a dráma középpontjában álló Apa, André lakásában. Kern egy életerős, energikus, néhol zsémbes, ám sokszor vicceskedő jellemet alakít. A mérnök úr egykori intellektusából csak annyit vesztett, hogy sokszor elfelejti, hová is tette az óráját. Vagy legalábbis szerinte.  

Azonban ahogy haladunk előre az időben, egyre zavarosabb a kép. Nem kapcsolódnak a jelenetek, váltakoznak a színészek, idősíkok. Olyan, mintha éveket ugrálnánk az időben. Bizonyos jelenetek repetitíven jelennek meg, mintha újra és újra próbálnánk rekonstruálni a történteket. A káosz szándékos. Mintha csak André zavarodottságát élnénk meg. 

„Emlékszel?”

„Nem emlékszel?” – visszhangzik egyre többször a kérdés. 

Ahogy tisztul a kép a közönség fejében, úgy válik egyre homályosabbá, zavarodottabbá az Apa elméje. A frusztráció és az elkeseredettség nő, a fények, hangok, zenék pedig kényelmetlenné, hűvösé válnak. Eltűnnek bútorok, eltűnnek képek. Valaki átrendezi a lakást? Vagy már nem is André házában járunk? 

Anne - André lánya - próbálja gondját viselni apjának. Eleinte nem értette, néha még most sem érti a képszakadásokat. Egyre nehezebb, pedig már magukhoz is költöztették őt a férjével. 

„Néha úgy érzem, direkt csinálod!”

„Meddig tervezed még, hogy a nyakunkon lógsz?” – hangzanak a vádak. 

Vagy talán el sem hangzanak, csak André belső frusztrációját vetíti ki? Nehéz eldönteni, mi történt meg, mi nem. Az álom keveredik a valósággal, az 5 perccel ezelőtti emlékek az 5 évvel ezelőttivel. A kényszeres küzdelem, hogy rekonstruáljuk az eseményeket, zavarossá tesz mindent. 

A demencia szépen lassan átveszi az uralmat André emlékei fölött. A kezdeti frusztráció pedig mély szomorúságba és félelembe fordul át. 

Ahogy romlik az Apa állapota, a lányának nincs más választása, mint egy intézményben elhelyezni őt. 

A díszlet már teljesen lecsupaszodott. Fehér fények, kopár falak és egy kórházi ágy alkotják a közeget, André pedig még mindig azt hiszi, hogy a saját lakásából tűnnek el a bútorok. Kern átalakulása észrevétlenül zajlik a néző szeme előtt. Kopnak az emlékek, gyengülnek a gesztusok, lassulnak a mozdulatok, elhalnak a nevetések, szürkülnek a ruhák, fáradnak a sóhajok. 

„Úgy érzem, mintha elhullajtanám a leveleimet” - fogalmazza meg André, amit mindenki érez, és ami a néző lelkéig hatol. 

„Ne aggódjon. Már nem tart sokáig” – nyugtatja az ápoló.