Édesapja Kossuth-díjas folklorista, de a családja többi tagja is művész. Így nem meglepő, hogy Önt is ez a pálya fogta meg, van ugyanakkor egy jogász végzettsége is. Mikor döntötte el, hogy mégiscsak a magyar kultúra örökségére teszi fel az életét?
Az élet alakította így, nem egy határozott döntés szülte. Hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy megkövetelték tőlem azt, hogy civil pályára is készüljek. Nem erőltették, de kellő határozottsággal tudtomra adták: hogy habár az ő, és így az én életem meghatározó alapélményévé az élő népművészet vált, az előadóművészet nem mindig kiszámítható megélhetés. Mivel a reál tárgyaknak csak tisztes távolságból voltam rajongója, a magyar és a történelem fakultáció végül a jogot rajzolta ki.
A Fölszállott a pávát pont akkor nyertem meg, amikor befejeztem a jogot. Ennek köszönhettem azt, hogy megkaptam az első munkáimat, amelyek elindítottak azon az úton, hogy a tánc kapcsán az élő népművészet köré épülő feladatkörökben találtam meg a megélhetésemet. Ez egyik oldalról a Fonó Budai Zeneház volt, ahol művészeti vezetőként kaptam lehetőséget, valamint Vidnyánszky Attila mellett koreográfusként a János Vitézben dolgozhattam.
Ha nem nyerte volna meg a Fölszállot a Páva néptáncos és népzenei tehetségkutatót, akkor most egy ügyvéd lenne?
Azért a Jóisten csak kitalált volna valamit, hogy attól megmentse a világot. A táncos pálya nem minden szempontból volt csalogató. Mondom ezt úgy, hogy édesanyám a legkiválóbb együttesekben, a Kodály Kamarában, majd a Budapest Táncegyüttesben táncolt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy abban a táncegyüttesben tölthettem a gyerekkoromat, nem véletlen a példa előttem gyerekkorom óta az a hozzáállás, amit Zsuráfszky Zoltán (Kossuth díjas magyar táncművész - szerk.) hajtott ki a táncosaiból. Ennek ellenére, amikor én pályaválasztás elé sodródtam, akkor ez a hivatás nem volt minden ízében kecsegtető. A Fölszállot a Páva során, és annak nyomán rajzolódott ki az a misszió, hogy érdemes képviselni és közvetíteni ezt a kultúrát a többségi társadalom felé, akiknek eddig vagy rossz találkozásaik voltak ezzel a kultúrával, vagy valamiért hamis előítélettel viseltetnek vele szemben.
Lehet jól és rosszul is őrizni a hagyományt?
Nem őrizni kell, hanem megélni. De a megélés nem mehet a színvonal rovására. Az eredeti felvételeken művészi tökéletességben ránk maradt táncokhoz, zenékhez csak úgy lehet felnőni, ha minden technikai tudást elsajátítunk hozzá. Ez életen keresztül tartó, fáradhatatlan munkát és szorgalmat igényel, és közben az élmény-szerűségét is frissen tartani, hogy a tánc és zene érzelmek kifejezése maradjon, s ne pedig egy imitáció, mimézis, puszta sport- nehéz és szinte lehetetlen egyensúlyozás. Habár a hagyományos műveltség újraélesztése alulról jövő, civil kezdeményezés a táncház-mozgalom formájában, de az utóbbi évtizedekben gyorsuló tempóban kiépült az intézményrendszere is alsó-, közép- és felsőoktatásban, vagy a különböző országos vagy Kárpát-medencei népművészeti műfajokat összefogó intézmények képviseletében. Talán ezek a tényezők is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a nemzet saját kultúrája ne csak szubkultúraként létezhessen.
Ha a népikultúránk “piaci körülmények” között egy szubkultúrává degradálódott, akkor miért pont ezt kellene kiemelni a szubkultúrák közül, és nemzeti szintre emelni?
Szubkultúraként úgy él, hogy sem propagandára, sem reklámra nem szorul rá. Hozzávetőleg 1 millió ember úgy táncol, zenél a Kárpát-medencében, hogy nem pillanatnyi divat hullámok dobták oda, nem gazdasági érdek hajtotta oda. Olyan közösséghez tartoznak, ahol a társadalom és a nemzet (természetesen a nemzetiségeket is beleértve) minden szinten képviseltetve van, és egy alapszinten is elsajátítható önkifejezési nyelv köti őket össze. Ideológia és politikamentes (de nem értéksemleges!). Azért is tud megérinteni mindenkit, aki nyitott szívvel közeledik hozzá, mert a generációk évezredes láncolatának kikristályosodott tapasztalat- és élmény gyűjteménye. Rólunk szól, emberekről. A manír, a mesterkéltség mind lekopott róla - amit látszólag egyszerű forma hordozhat- legmagasabb művészi minőségben beszél rólunk emberekről. Kiválóan alkalmas arra, hogy szétszakadt társadalmunk közös nyelvévé, közös élményévé váljon.
Csoóri Sándor (zenész), Sündi, egy Válaszonline-os interjúban azt mondta, hogy szerinte sokkal mélyebben nyúlnak a nálunk keletibb országok, például Románia és Bulgária, művészei a saját népi kultúrájukhoz, talán azért mert jobban ismerik. Ön mit gondol, ez így van? Ha igen, akkor hogyan lehetne ezen javítani, kell-e egyáltalán?
Van ami a hatáskörünkön kívül esik. Németh László azt mondta, hogy a magyarnak arra van a leginkább szüksége, hogy a teste felett, ahhoz tartozó magyar öntudatot hordjon. A magyar emberben le kell bontani azt a falat, ami elválasztja a saját kultúrájának a szeretetétől. A románoknál három-négy olyan tv csatorna is van, ahol a saját népzenéjükből táplálkozó populáris műfajokat sugároznak 24 órában. Fiatal nemzet, dübörög a nemzeti önérzet és az önbizalom. Az ő nemzeti önérzetük még azon a lángon lobog, hogy ők nem szégyenlik használni, megélni, mindennapjaikat ezzel megtölteni. A Balkán sok országában valóban az élet része a tánc, a zene- a közösség ünnepeinek a szerves része. Innen távolról azt látja az ember, hogy nagy egyezményes társadalmi elfogadottsága és emelkedettsége van a saját népzenéjük megélésének.
Sündi szerint nem kell politizálni, hanem a mindenkori kormány ügye, hogy ezt felülről támogassák. Ezt Ön is így látja?
A saját kultúránk a mindennapi politikán és pártpolitikán felül álló közös értékrendszerünk kéne legyen. Ideális esetben ezért talán nem kéne foglalkoznunk politikával, és valóban bármilyen színű kormánytól el lehetne várni ezt a premisszát, de ahol ennyire eltérő, egymásnak ellentmondó értékrendszerek és kultúrpolitikák vannak, és ahol viszonylag egyértelműen csak az egyik oldal kulturális krédójába fér bele a hagyományos műveltség támogatása, ott talán néha érdemes átlépni a művészet-politika Rubiconját.
Mert, ha bár merem remélni és hiszem, hogy ez a kultúra életképes felülről jövő támogatás nélkül is, és alulról építkező közösségi műfajként is meg tud élni, ugyanakkor a felülről jövő támogatás, az intézményesítés elősegíti, hogy minél magasabb színvonalon, minél több emberhez jusson el. Tehát úgy gondolom, a kettő együtt szükséges ahhoz, hogy a hagyományos műveltség szubkultúrából közös kultúrává válhasson.
Ebbe hogyan illik bele az EMMI komoly kritikákat kiváltó projektje, az Etnofitnesz edzésforma? Pár hete lehetett olvasni olyan kritikákat, miszerint maga a projekt túlzóan drága, és szakmaiatlan.
Elég ijesztően hangzik, de látatlanban nem lehet eldönteni, hogy egy jóindulatú kezdeményezés talán kevésbé szerencsés elnevezése, vagy egy, a pályázati hívószavakkal ügyesen üzérkedő villámfőztje.
Hogy érti?
Úgy értem, hogy ha valaki sose foglalkozott vele, de a pályázati hívószavak miatt most hirtelen kitalálja, hogy népzenére fog gimnasztikát csinálni, az nem feltétlen jó. De az, hogy esetleg valaki néptáncon alapuló edzéstervet akar csinálni, az viszont jó is lehetne akár! Kodály Zoltán is azt mondta, hogy ahogy minden nemzetnek megvan a saját zongorajáték stílusa, tehát zenei ízlésvilága-kultúrája, ugyanúgy meg van minden nemzetnek a saját mozgáskultúrája. A magyar mozdulatot legfejlettebb alakban a néptáncokban találjuk- ezt mondja ő. Én is ebben hiszek- hogy ez a mozgáskultúra egyéniség- és ezáltal közösségformáló erővel bír. Mert ez egy kihalóban lévő embertípus viselkedés-kódexe. Az etnofitnesz veszélye lehet, hogy ezt a szerves, kikristályosodott mozgásvilágot akarja újra feltalálni, de ez a kultúra más zenei környezetben, vagy lényegesen megváltoztatva már nem az!
Tavaly volt 25 éves a Fonó, negyed évszázad, mik a terveik rövid- és hosszútávon?
Minket a negyedszázad megünneplése pont ennek a járványnak a közepén ért. Mi már tavaly nyáron ünnepeltük ezt a huszonötöt. Huszonöt év, én ebből most olyan nyolc-tíz éve vagyok részese. Nagy dolog, hogy egy magánember mecenatúrájából felépülhetett, még annak idején, amikor ez se divat nem volt, se pályázati hívószó. A negyedszázad visszatekintés is, számvetés is, előre nézés is, merre kell haladni tovább. A pandémia nagy kihívás volt, hiszen ez élő kultúra, élő közönség nélkül csak pótcselekvés. Ettől függetlenül a közvetítésére a technikát használni nem szégyen, ebben nagyot fejlődtünk. Továbbra is szeretnénk az élő népi kultúra és az abból táplálkozó kortárs zenei műfajok otthona lenni, és ezáltal a közösséghez-tartozás élményét, biztonságát nyújtani a városi embernek. De a Fonó Hálózat révén szeretnénk, ha ez a kultúra a vidéki Magyarország, vagy inkább a Kárpát-medence magyarságának vérkeringésébe is visszakerülne, és ahogy már unos-untig mondogatom- szubkultúrából valódi közös kultúra válhasson.
Megosztás:
