De sportsikereket nem lehet elérni mindössze másolással. Labdarúgásban a siker alapfeltétele az élő futballkultúra megléte, erre pedig bizonyíték az Aranycsapat. Legalábbis Ferenczi Attila futballszakíró szerint.
Ferenczi Attila több évtizede kutatja a magyar futball betegségeit. Volt erre ideje. Hiszen az elmúlt 30-40 évben kisebb fellángolásokon kívül válogatottunk nem nagyon boldogította szurkolóit eredményekkel.
Ugyan 2016 Európa Bajnoksága után a sajtó szép esztendőket jósolt a magyar labdarúgásnak, az Andorra elleni kiábrándító vereség, illetve a klubfutball hanyatlása miatt az álmok szertefoszlottak. 2020-ban viszont váratlanul berobbant a bomba és a magyar csapat az első helyen végzett nemzetek ligája csoportjában, valamint bravúrosan kijutott a részben hazai rendezésű Európa Bajnokságra. A győzelmek okait számos szakértő bontogatta. Köztük Ferenczi Attila is, aki önmagát a szakma elismert tagjai közül való kivetettsége miatt a szakírók DonQuijote-jának is hívja. Bár szeretné, hogy ne legyen igaza, azt állítja, hogy csak szerencsénk volt, és csak idő kérdése, hogy mikor futunk bele egy újabb kiábrándító vereségbe.
A jóslatot sokan érdekesnek gondolják abban a tekintetben, hogy a magyar válogatott utolsó 9 tétmérkőzésén veretlen maradt, valamint kerete is az Európai topcsapatokkal versenyképes szintre erősödött. Szoboszlai Dominik, vagy Sallai Roland esetében két olyan játékosról beszélhetünk, akik az európai topligákban hetente rúgják a gólokat. Gulácsi Péter Robert Lewandowski lövései által edződik. Willi Orban személyében pedig egy igazi német stílusú vezéregyéniséget is tagjai közt tudhat a válogatott. Okkal gondolhatja a szurkoló, hogy elindult valami a hazai futballban, és néhány éven belül a kupákért is versenyben lehetünk.
De Ferenczi szerint itthonról a rengeteg befektetett pénzen kívül semmivel nem járultunk hozzá a sikerhez. Ő maga is egyetért azzal, hogy hasonlóan erős kerete már rég nem volt a magyar válogatottnak, de szerinte se a játékosokat, se a sikereket nem saját rendszerünknek köszönhetjük. Sokkal inkább a külföldi topcsapatoknak, illetve a külföldről importált tudásnak. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a C szintű edző, Marco Rossi személye, akit az olasz harmadosztályú Cavese csapatából hívtak Magyarországra. Nálunk először a középszerű játékosállománnyal rendelkező Honvéddal nyert bajnokságot, majd néhány évvel később a válogatottal harcolta ki az EB részvételt. Magyar edző hasonló sikereket nem ért el a közelmúltban.
Ferenczi Attila szakemberkrízisnek nevezi a jelenséget: „A magyar edzői kar, nemhogy a világ futballjához hozzátenni nem tud, de még a másoláshoz sem ért igazán” Ezt pedig nem a szakemberi kar hiányával, hanem a képzésükért felelős intézményekkel magyarázza.
Egészen 1961-ig kellett várni Magyarországon az első központosított, új típusú edzőképzésekre, amelyekre a nemzetközi labdarúgás sikertörténeteiből tanulva alakították ki a tananyagot. A labdarúgás jövőjét a játékosok fizikai képességeinek fejlesztésében látták, minden problémát ezek hiányára vezettek vissza. Ennek a kornak lett a csúcsterméke az 1974-78 közötti követelményrendszer időszaka, amikor központilag előírták egészen NB 3-ig, hogy melyik nap, hányszor, hogyan és milyen fizikai képességet kell fejleszteni edzésen.
Ferenczi szerint óriási hibát követtek el a program megalkotói. Elöttük volt a tökéletes minta és mégsem sikerült észrevenni. Az Aranycsapat példájából kellett volna levonniuk a tanulságokat, és az alapján egy játékrendszert előtérbe helyező oktatást kialakítani, ami azt tanítja a játékosoknak, hogy ne a játékos fusson a labdáért, hanem a labda fusson hozzá. „Azzal, hogy a külföldi focit másoltuk a magyar futball elvesztette identitását, amit azóta sem sikerült visszanyernünk.”
Sokan egyetértenek azzal, hogy a történelem Ferenczi Attilát igazolja. Hiszen a labdarúgásunk hanyatlása az 1986-os világbajnokság után kezdődött. Ez volt az utolsó generáció, amit nem a központosított edzőképzés tanulói nevelték ki. „Vagyis labdarúgásunk oly magasról indult el a lejtőn, hogy még 86-ban is volt egy fellángolásunk, ahol még versenyképesek voltunk a top-válogatottakal.” De mi is volt az, ami az Aranycsapatot világelsővé tette? Mi az, ami az ötvenes években megvolt a magyar futballban, ma viszont nincs? Ferenczi Attila szerint a magyarság spirituális gyökereiből származó játékstílus. Akár a népmesékben, népzenékben, népművészetünkben, úgy a labdarúgásban is szerepet játszik a magyar gondolkodásmód. „Ez tesz minket egyedivé, ezzel lehetünk csak elsők.”
Az aranycsapat sikerei is a magyar kultúrából kialakuló stílusnak köszönhetőek. A visszavont centerjátéknak, a precíz passzjátéknak, és a szépségben meghaló támadásoknak. „A játékosok egy szép megmozdulásért képesek lettek volna eladni a meccset.” 1961 után ezt a jól működő játékstílust, játékképet ölték ki a labdarúgásunkból. Ugyan a negatív stílusjegyek is megszűntek, velük együtt a szép játék is. Pedig Ferenczi szerint az a részletekig kidolgozott játékkoncepció, amit az Aranycsapat használt a mai napig helytálló lenne, és megkockáztatja, hogy „egyetlen egy csapat sem játszik korszerűbb futballt, mint elődjeink.”
Megosztás:
