„Nem fog neked segíteni senki az életben”

1.fejezet: „…, hogy a gyerekek ne a szüleik életútját kövessék”

Joó Beatris, a Vásáry Tamás, zongoraművész által alapított, Gyermekhíd Alapítvány operatív igazgatója, szociálpolitikus (Forrás: Joó Beatris)

Amikor Joó Beatris szüleik által elhagyott gyerekekről mesél, tudja miről beszél: ő maga is élt át hasonló traumákat. Véleménye szerint, nagyszabású beavatkozásra, váltópontra van szüksége a gyermekeknek, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban felnövők átlagos sorstörténetét felülírják.

„Ha a továbbtanulásról vagy a munka világáról van szó, az állami gondozott gyerekek első számú példaképe, mintája valamilyen hozzátartozójuk, rokonuk” – meséli Beatris. „Nagyon erősek a családi szálak annak ellenére, hogy diszfunkcionálisak és bántalmazóak, illetve akkor is, ha nem élnek együtt a gyerekek hozzátartozóikkal.” Ezek a szálak hatnak kapcsolataik, kötődéseik, gondolataik terén, illetve, hogy miképp alkalmazkodnak bizonyos szituációkhoz. „Érdekes és elkeserítő is egyben ez. Mi ezt tapasztaljuk és számos kutatás is ezt mutatja, ha nincs egy váltópont a gyermekotthonban élő gyermekek életében, akkor ugyanazt az életutat fogják követni, mint a vér szerinti szüleik. Nagyon nagy szabású beavatkozásra van szükség ahhoz a gyermekek életében, hogy ez változni tudjon”.

Az állami gondozott gyermekeket csecsemő-, gyermek- és lakásotthonokban, illetve nevelőszülőknél helyezik el, miután valami oknál fogva kiemelték őket családjaikból vagy lemondtak róluk szüleik. „Ezen intézmények közegében másfajta szabályrendszer adott, mint amit megszoktak a gyerekek a családban, ahonnan jöttek. Sajnos nem kapják meg a segítséget az intézményektől, hogy az integrálás zökkenőmentesen menjen végbe.” - mondja Beatris. Azon túl a gyermekeknek sokszor a szituációból eredő iskolaváltással is meg kell küzdeniük. Újak az elvárások, új közegbe kerülnek. „Ezeknek hirtelen meg kell felelnie a gyermeknek úgy, hogy közben meg kell küzdenie azzal a traumatikus élménnyel, hogy a családjától el lett szakítva.”

Az integrálást elősegítené egy szakmailag kiváló, elhivatott nevelői gárda. Nagyon sok mindenkit felvesznek az otthonok nevelőnek, mivel eget rengető szükség van gondozóra. A nevelők számára nem állnak rendelkezésre a megfelelő eszközök az integrációhoz, nincs elég kapacitásuk, mivel 10-12 gyermekre figyelnek egyszerre. Túlterheltségüket a mérhetetlen mértékű adminisztrációs terhek is növelik, meséli Beatrix. „Nagyon hamar ki tudnak égni a nevelők a szakmában, mivel folyamatos csalódásélményük van. Sokan azzal az indíttatással vágnak neki, hogy segíteni szeretnének a fiataloknak. Az idők folyamán realizálják, hogy egyszerűen képtelenek erre. Csupán arra marad energiájuk, hogy fegyelmezzenek.” - meséli a szociálpolitikus.

Maga az iskola közeg rendkívül hátráltató tényező tud lenni, mivel a gyermekotthonban élő gyerekek többségénél viselkedési zavar is jelen van, ami a traumáikból ered. Őket így általában gyengébb iskolákba íratják be, az oktatáson belül is megnyilvánul a szegregáció, meséli Beatris.

Ezek az élmények befékező hatással tudnak lenni, amivel a dac és harag érzése is párosul. Nem az történik, hogy a gyermek motivált lenne arra, hogy helytálljon az új közösségben. A tanulmányi eredményekben is befékezés történik.

Beatris személyes motivációját a gyermekkora adta. Mikor szülei elváltak, nem nagyon tudtak megegyezni a gyermekelhelyezésben. Apukája karmester, zongoraművész volt, aki szakmája miatt folyamatosan járta a világot. „Apukám azt mondta anyukámnak, hogy egy nyaralásra szeretne vinni minket a testvéreimmel. Két öcsémet anyukám nem engedte el, mert túl picik voltak. Így mentünk el bátyámmal a hároméves amerikai „turnéra”.”

Beatris édesapja elhelyezte a testvérpárt egy amerikai családnál, majd családról családra vándoroltak, amíg édesapjuk távol volt. „Nem is mondta meg anyukánknak, pontosan hol vagyunk Amerikában.” Egy év után egy család mondta el neki, hol vannak a gyerekek, így azonnal ki is utazott hozzájuk. „Elindult a gyermekelhelyezési per, aminek lefolyása nagyjából két év volt, mivel anyukám nem volt amerikai állampolgár, mi pedig apukámmal igen.”

„Egyik nap bejön egy amerikai rendőr az iskolába és elvisz minket egy idegen intézménybe, idegen gyerekek közé. Hiába magyarázták nekünk, gyerekként nem tudja felfogni ezt az ember, csak a helyzetben lévő bizonytalanságokat éli meg. 9-12 családnál lehettünk összesen a 3 év lefolyása alatt, a per alatti időszakot pedig egy átmeneti otthonban töltöttük.” Az állami gondozott gyermekek is nagyon fluktuáló életet élnek, folyamatosan cserélődnek körülöttük az emberek, nem tudják hol vannak, ki gondoskodik róluk, nem látják át a körülöttük lévő történéseket.

A negatív élményadag hasonló, mint az, amin a gyermekotthonban felnövő gyerekek végig mennek. „E tapasztalatok mentén tudok azonosulni velük.”

Így hát segíteni próbál – saját magán is. Ha valaki egy traumáról építkezve segít másokon, az egy ponton túl szólhat arról is, hogy saját magán akar segíteni, saját maga gyermekkorát akarja ezzel meggyógyítani. Ehhez kell egy megfelelő önismeret, meséli Beatris.

„Ezek a nehézségek megtanítottak arra, hogyan éljek túl gyerekként félelmeket, így nagyon hitelesen tudok jelen lenni a munkámban. Ez olyan, mintha kóstolót kaptam volna abból, amin átmegy egy gyermekvédelmi szakellátásban felnövő gyermek. Annyiban más, hogy szerencsésen végződött és családban nőttem fel.”

„18 évesen megtaláltuk apukámat Szingapúrban, felvettük vele a kapcsolatot, de nem lehetett érdemben beszélni vele arról, mi történt gyermekkorunkban. 23 évesen találkoztam vele utoljára, ez sokat segített abban, hogy rendezni tudjam ezt az egészet a lelkemben.” Két évre rá édesapja meghalt. Ezután elkezdett terápiára járni, hogy tudatosan próbálja feldolgozni a gyermekkori traumáját.

Beatris gimnazista korában jótékonysági esteket szervezett, de gyakorlati elképzelése jövőjét illetően az volt, hogy újságíróként szeretne társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Az egyetemi tanulmányai alatt kapcsolódott a barátnője, Kovács Orsolya által vezetett gyermekotthonos- fejlesztős látogatássorozathoz, majd elkezdett szociálpolitikát tanulni az egyetemen. Ezt követően Vásáry Tamásnak lett az asszisztense, aki szeretett volna egy alapítványt létrehozni. Így ért össze Kovács Orsolya gyermekotthonos programja Vásáry Tamás elképzelésével. Megalakult a Gyermekhíd Alapítvány.

A Gyermekhíd Alapítvány egyedülállóan áll hozzá a gyermekotthonban felnövő gyermekekhez. „Elsősorban a gyerekekben azt a negatív élményt próbáljuk helyreállítani, hogy igenis bízhatnak újra más emberekben. A kötődési sérülést próbáljuk felülírni és korrigálni az önkéntes közösséggel, akikben bízhatnak.”- mondja Beatris. Az önkéntesek egyénileg foglalkoznak minden gyerekkel, egy alternatívát, egy példát mutatnak saját életükkel és gondolataikkal. A rendszeres találkozókkal, kiszámíthatóságot adnak a kicsik életében. „Attól kezdve, hogy ez a bizalmi kapocs létrejön, nagyon sok mindent tudunk elérni, ott lesz a kulcs, hogy motiváltak lesznek.”- meséli Beatris. A bizalom az alap. Ezt követően a gyermekkel a tanulás, a közös gondolkodás könnyedebben megvalósul, fel lehet térképezni a gyerek érdeklődési körét. „Egyéni tehetséggondozási folyamat kezdődik.”

Minden hátrányos helyzetű gyerekeknek személyre szabott figyelemre lenne szüksége. De „a gyerekpopuláció 1%-át teszik az állami gondozott gyerekek. Ez a 23 ezer fő nem akkora tömeg, hogy a politika számára megérje ebbe befektetni.” – mondja Beatris.

Támogató intézményközegre és támogató iskolai közegre volna szükség ahhoz, hogy a gyerekeket megfelelően integrálják a társadalomba. Ez annyi egyéb szociálpolitikai területet érint, hogy túl komplexé válik az egész probléma. „Össze kellene fognia az oktatásnak, a szociális gondoskodás területének, az egészségügy területének (a terápiás ellátás miatt).” – meséli Beatris.

A civil szférákban mozgolódnak pozitív erők, vannak törekvések a hátrányos helyzetűek integrálására, taníttatására. „Szakpolitikai szinten megvannak a jó megoldások és javaslatok, amik hatásosak lennének a gyakorlatban. Egy dolog, hogy mi történik szakpolitikai szinten és mi történik a döntéshozók szintjén.”- mondja Beatris.

2.fejezet: „Rájöttem, csak magamra számíthatok”

Ha váltópontra gondol a saját történetében, Szemeti Krisztián csak egyet lát: azt a pillanatot, amikor rájött, hogy neki nem fog senki segíteni. (Forrás: Szemeti Krisztián)

Szemeti Krisztián születése óta nevelőszülőknél nevelkedett, jelenleg a Budapesti Gazdasági Egyetem hallgatója. A vírushelyzet miatt Győrben a Győr-Moson-Sopron Megyei Gyermekvédelmi Központban utógondozottként tölti mindennapjait. „Anyám 17 éves korában szült engem, ő is nevelő otthonban nevelkedett. Rólam nem mondott le, 8-10 éves koromig rendszeresen próbálkozott megteremteni azokat a körülményeket, amivel engem haza lehetne gondozni. Nem sikerült neki. 6 éve nem láttam.”

Krisztián 22 hónapos koráig csecsemőotthonban lakott, majd ezt követően került el első nevelőszülőjéhez. „Neki megszüntették a státuszát, nem volt annyira a szakmába való.” -mondta Krisztián. Egy 10 éves gyereket áthelyezni egy másik nevelőszülőhöz nagyon problematikus, mivel kevés nevelőszülő vállalja, mivel nagyobb gyerek és kiforrottabb. Végül ennek ellenére elkerült Páliba egy másik nevelőszülőhöz. „Idős volt, ki volt égve, én a 42. vagy 43. nevelt gyerek voltam nála. Olyan oklevelet kapott egyszer, hogy az ország 7 legjobb nevelője. Papíron jó nevelő volt, emberi oldalról pedig nagyon nem.”- meséli a fiú. Krisztián második nevelőszülői semmiben sem segítettek neki, semmiben sem támogatták. „Tiltva voltak a dolgok. Tiltva volt, hogy barátom legyen, tiltva volt, hogy az utca túloldalán lévő osztálytársamhoz átmenjek. Focira egyszer elkezdtem járni. Második alkalommal ezt is megtiltották.”- mondja. Krisztián, ha ellenkezni mert, nem kapott vacsorát, megvonások hada következett. „Nem lehetett a hatalommal szembe szegülni.”-mondja.

Krisztián életének legjelentősebb fordulópontját második nevelőszülőjénél élte meg. Az elhangzott tanítás élénken él azóta is emlékezetében, motivációját, cselekvőképességét ebben lelte igazán meg. Elmondása alapján ez volt a nevelőanyja „legnagyobb” tanítása. „Kedves Krisztián, nem fog neked segíteni senki az életben, nem lesz ott mögötted senki, nincsen neked senkid. Egyetlen kiút van a helyzetedből, ami tud az életben téged valamire késztetni, az a tanulás.”

Az általános iskolát a fiú színötössel teljesítette, leszámítva azt az egy-két osztályt, ami alatt életében drasztikus változások következtek be. Költözés, nevelőcsalád váltás, barátoktól való elszakadás. „Én egy rettentően rosszcsont gyerek voltam, de feltűnt, hogy nem vagyok annyira hülye”- meséli Krisztián. Az első nevelőszülőjének lánya segített néha neki az 1.-2. osztályban, 5. osztálytól kezdve a másik nevelőszülőjénél nulla segítséget kapott.

„A gimnázium útja már ki volt taposva nekem. A mostohatesóm a második nevelőszülőmnél a győri Révai Miklós Gimnáziumba járt. Én magam a fejembe vettem, hogy én mindenképpen oda szeretnék menni.”-mondja Krisztián. Az iskola Arany János Tehetséggondozó Programja kollégista fél osztályt indít minden évfolyamon, ahova szorgalmas, hátrányos helyzetű tanulók jelentkezésére számítanak. Sok hasznos programot kínál továbbá a képzés, például színházi előadásokon, hangversenyeken, éves magyarországi és külföldi jutalom kirándulásokon való részvételt biztosítanak. „Nagyon sok mindent kapnak a diákok ebben az osztályban és képzésben, így a nevelőszülőmnek is jó volt, nem kellett rám annyit költeni” – mondja Krisztián. A középiskolás felvételin matematikából és magyar nyelvből jól teljesített. „A besorolásom halmozottan hátrányos és fogyatékosságom is van, az asztma. Minden adott volt, hogy felvegyenek a tehetséggondozó programba.”

Nevelőszülőjének legnagyobb „tanítása” mindvégig meghatározta döntéseit és törekvéseit. A gimnáziumi évei alatt társastáncolt, Matematika, angol és német fakultációra járt.

A Budapesti Gazdasági Egyetem Pénzügyi és Számviteli Karának gazdálkodás- és menedzsment szakos másodéves hallgatója jelenleg a fiú. Ezt követően feltehetőleg a győri Széchényi István Egyetemre jelentkezik. Érdekli a marketing. De lakhatás-beli okok is vannak. „Az utógondozói otthonnak is vannak feltételei, többek között az, hogy aki felsőoktatásban vesz részt, az 30 éves koráig maradhat itt.”- mondja Krisztián. Senkire nem számíthat pénzügyileg sem, ezért tanulással próbálja biztosítani jövőjét és lakhatását.

„30 éves koromra szeretném elérni, hogy legyen 5 szakmám”, mondja. Krisztián pénzügyi tanácsadóként dolgozik. Ebben sokkal inkább látja a célját, ezért erre jobban fókuszál, mint az egyetemre. Már van egy felnőttképzésnek megfelelő képzettsége, pénzügyi tanácsadó.

Krisztián szabadidejében hobbifotós. Egyik fotósorozata: az állami gondozott fotós fiúként bejárta Győr-Moson-Sopron megye csecsemő- és gyermekotthonait. Mentálisan sérült és súlyos fogyatékossággal élő gyermekek hadával ismerkedett meg. Íme néhány fotó:

Forrás: Szemeti Krisztián

Forrás: Szemeti Krisztián

Forrás: Szemeti Krisztián

Forrás: Szemeti Krisztián

Forrás: Szemeti Krisztián

Forrás: Szemeti Krisztián

3.fejezet: „10 nap alatt elvertem a 2 milliót”

A váltópont Balogh Ferenc életében akkor jött el, mikor az éjjel-nappal utcán bandázás átalakult a hajléktalan életformává. Az idő múlásával Feri bandája felhígult is, többen meghaltak. Már nem az volt a légkör, amibe beleszeretett.

A ma 43 éves férfi állami gondozásban nőtt fel, majd két évtizednyi utcai lét után szociális munkásnak tanul a felsőoktatásban. Ezzel párhuzamosan egy hajléktalan szállón, a Baptista Integrációs Központban dolgozik.

Balogh Ferenc munkahelyén (Forrás: Balogh Ferenc)

Feri gyermekkorában minden bizonytalan volt, nem nagyon volt fél év, mikor ne történt volna változás. Az általános iskolát önhibáján kívül 9 különböző helyen végezte el és Budapest belső kerületeinek gyermekotthonainak nagy részében is megfordult több- kevesebb ideig. Nevelőszülőknél is több alkalommal helyezték el, sőt haza is gondozták néhányszor. A hazagondozás azt jelenti, hogy „a gyermek visszatér saját családjába, és ott nevelkedik tovább úgy, hogy a korábbi veszélyeztető tényezők már nem állnak fenn. Általában ez a gyermek legjobb érdeke” -olvasható a Gyermekvédelmi törvényben. „Sokszor azt felejtik el, hogy ez a gyereknek rossz”, mondja Feri. „Nem voltam árva, nem mondtak le rólam a szüleim, akartak minket testvéreimmel, habár alkalmatlan volt az alkoholista anyám a gyermeknevelésre, mégis többször visszagondoztak hozzá.”

„Kinn fröccsöztünk, cigiztünk együtt a konyhában, voltam vagy 8-9 éves, meg volt minden engedve.” Előfordult, hogy nem volt kedve iskolába menni, anyja beírta az ellenőrzőjébe, hogy családi ok miatt hiányzik. Volt olyan is, hogy testvérét nevelőszülők ki akarták venni a nevelőotthonból, de aztán jött az anyja és megverte őket. „Végtelen agresszív természet volt, ha ivott. És hát mindig ivott. Mi ez, ha nem szülői alkalmatlanság? Nővérem elmondása szerint, kiskorúak ellen elkövetett kegyetlenség volt anyám ellen a vád.” A vád, ami miatt állami gondozásba került Feri.

Szülei egyszer megjelentek a gyermekotthonában, és mondták az igazgatónak, hogy haza akarják Ferit vinni. De ő semmiképp sem akart hazamenni, az anyja természete miatt. „Tartott szerintem az anyámtól, ezért ilyen félmegoldást javasolt az igazgató, fél évre „próbaidőre” hazaengedtek.” Feri három hónap után visszaszökött családjától az intézetbe, vagyis először a nevelőszüleihez. Az intézetben és nevelőszülőknél sokkal jobb sora volt és jobban érezte mindig magát, mint otthon. Cseppkő Gyermekotthonban például mindig voltak éves kirándulások, sőt volt, hogy külföldre utazott a gyermekotthonos csapat. 

„Én mindig is kitűntem a csoporttársaim közül, sosem akartam beállni a sorba. Ilyen igazi rocker-punk gyerek voltam. Folyamatos magatartási problémáim voltak. Volt egy összeszólalkozásom egyik osztálytársammal, felkaptam a széket és leütöttem. Aztán idegből bőgtem. Nem tudtam a bennem felgyülemlő dühhel mit csinálni.”

A rengeteg új közösség és helyszín attól még megtanította Ferit arra, hogyan illeszkedjen be egy-egy új környezetbe. Minden egyes közösségben kivívta magának a szerepét, társaságát. „Én ennek köszönhetem, hogy túléltem ezt a sok sz*rt, hogy megtanultam mindenhova beilleszkedni és feltalálni magam a sok változás miatt. Ezért is éltem nagyon sokáig a Moszkva téren, nekem ők voltak a családom, a bandám. Mindig hangadó, vezető típus voltam”

18. szülinapját követően Feri bement az intézet igazgatójához, hogy leszámolna. Megkapta az évek során felgyülemlett árvasági segélyt (Feri édesapja agyvérzésben elhunyt), családi és félárvasági pótlékot, sőt egyik nevelőszülői patronáló szüleimtől is örökölt. „Ezzel a 2 millióval az volt a tervem, hogy enyém a világ, szabadság, haverok, buli. 1,2 millió ment el csak a 18. szülinapomon egy bárban, elvoltunk haverokkal. Ezek a haverok eltűntek, amint a pénzem elfogyott. Bőrbakancsot, bőrdzsekit is vettem a lóvéból. 20 nap alatt mind elvertem és ott álltam a semmi közepén pénz nélkül.”

Feri bement a XIV. kerületi önkormányzatba, mivel ide szól a hivatalos lakcíme és itt született. Elmesélte, hogy most jött ki a nevelőotthonból, most töltötte be a 18. életévét és szeretne egy önkormányzati bérlakást. Az ügyintéző gyerek után érdeklődött. „Mondtam neki, hogy először partner kellene és lakás, ahová tudnék gyereket vállalni. Vagy én is intézetbe „csináljak” gyereket?” A sikertelen próbálkozást követően Feri a Batthányi téren kötött ki. Idősebb korosztály, életművész fazonok, csövesek voltak itt ekkor elmondása alapján. Ők tanították meg Ferinek a tarhálást, illetve azt, hogyan lehet életben maradni az utcán. „Aztán átmentem a Moszkvára a fiatalabb punk- rocker- lázadó bandához és így kezdődött el a moszkvás „pályafutásom”. A Moszkva környékén nagyon sok gyermekotthon volt, így ismertem az ott lézengő társaságot.”

Feri moszkvás „pályafutása” idején (Forrás: Balogh Ferenc)

Punk, rockerként lázadás volt a rendszer ellen. „Én nem fogok beállni a sorba, nem fogok vakulásig dolgozni, hogy legyen valamim. Hanem megélek a bandámmal. Én kezdetben nem hajléktalanként éltem, én ezt az életformát választottam. Nem tudom azt a pontot, mikor váltott át hajléktalanságba.”

„Politoximán függő voltam, mondja. „Elsősorban csoportfüggőségben szenvedtem és ebből jött ki a többi függőségem. Mindent akartam, amit a haverjaim csináltak. Mindig megvártam türelmesen, míg az elvonásban szenvedő haverjaim beszúrják magukat „party” drogokkal, fizikális függőségem sosem volt. Pszichés függőségem a marihuána és az alkohol volt.”

Az idő múlásával Feri bandája felhígult, többen meghaltak. Ekkor elkezdett gondolkodni a változáson. „Négyszer próbáltam, ez a negyedik felállásom, háromszor visszacsúsztam, mindig visszahúzott a Moszkva tér.” Egyszer elvonón, egyszer az utcán, egyszer pedig rehabilitációs intézetben próbált kilépni a régi életéből. Általában 5 hónapig tartottak ezek az elvonások. Általában ez az az időpont, amikor kezd kitisztulni az agy, előjönnek az emlékek, elkezd unatkozni az ember. „Első dolog, ami eszembe jut: vissza a csapathoz a Moszkvára. Visszajöttem, mindig jött az önsajnálat, magam köpködése és ostorozása, hogy megint nem tudtam megcsinálni. Hogyan tompítja az ember? Még lejjebbre süllyed.”

Feri egy férfiról mesélt, akitől kéregetett. „Mondta nekem, ha mondok egy verset, ad pénzt. Szavaltam neki mindent, ami eszembe jutott, Villon, Petőfi stb.” Általános iskolás korában sokat járt szavalóversenyre. „Nekem szórta az összes apróját az öreg. Napokkal később visszajött és mondta, hogy a gyömrői gimnázium igazgatója és szeretné, ha nála tanulnék. Így kezdtem el a gimit 30 éves korom körül.” Ekkor nem sikerült befejeznie a középiskolát, mivel az akkori barátnőjét kellett kihúznia a „pácból”, így újra hajléktalanként éltek.

„Januárban volt 8. éve, hogy tiszta vagyok”, mondja Feri. Jelenleg sem a büszkesége, sem a csapat megmaradt tagjai, sem a társadalom, sem a mostani barátai, ismerősei előtt nem tudna tükörbe nézni, ha most visszaesne. „Tudom magamról, ha ez megtörténne, olyan szinten pusztítanám magam, hogy fél évet nem adnék magamnak. Törekednék arra, hogy minél hamarabb vége legyen.”

Feri egykori bandáját fotózza immár az új életformáját élve (Forrás: Balogh Ferenc)

A zsibriki Református Rehabilitációs Intézetben találta meg újra a hitét. „Anno sose mondtam volna ki, hogy Isten. Alapvetően hiszem azt, hogy nem véletlen éltem túl azt a sok rosszat. Már ki merem mondani: Ebben Isten munkája van, mert még célja van velem.”

Zsibriken Feri nagyon sokat megtanult az életről. Itt mentorok részvételével, az emberek önmagukat és egymást segíti a józanság felé. A Portage-modell egy módszer szenvedélybetegek gyógyításában. Ezt a módszertant alkalmazva 21 kompetenciát tanítanak meg a „klienseknek” a foglalkozásokon, ilyen kompetencia például a segítségkérés vagy a csapatmunka, rugalmasság, rendezettség, kezdeményezés és minden más egyéb készség, ami az élethez szükséges. 

„Egy leállt függő olyan, mint egy csecsemő, mindent újra kell tanulni.” A társadalomba történő beintegrálódást is, illetve azt, hogy felkel, elmegy dolgozni, beosztja az idejét. „Ebben nagyon nagy segítség volt a mögöttem álló szociális munkás had, hogy ki tudtam írni magamból, el tudtam mondani másnak.”

Ferinek ekkor, 2013-ban született a Köszönöm című verse:

Köszönöm

Te, ki meglátsz, és undorral földre köpsz egyet,

köszönöm hálával a véleményedet.

Sokkal jobban fájna, ha semmit se tennél,

ezerszer bántóbb az, ha közömbös lennél.

Te gyűlölsz engem, bár neked én semmit nem csináltam,

de legalább valamit te is érzel még irántam.

Ha utálnak, én azért is összeteszem kezem,

Mert amíg te gyűlölsz, addig is létezem. (…)

Zsibriken Feri megtanulta előre tervezni az útját, lépésről lépésre. „Meg kell tanulnunk azt, hogy megállunk apró céljaink elérése után, visszatekintünk, majd megütögetjük a vállunkat és azt mondjuk: nagyon jól csináltad, elértél valamit! Minden lépésnél igenis hagynunk kell időt annak, hogy megálljunk és büszkék legyünk magunkra. Ezt tanítom jelenleg minden kliensemnek, lakómnak.”

Feri immár teljes értékű életet él párjával. Korábban egy családok átmeneti otthonában dolgozott felügyelőként, jelenleg a Baptista Integrációs Központ szociális munkása, mivel szívügyének tekinti a hajléktalanság kérdéskörét. „Ma már kollégám, aki korábban eseti szociális munkásom volt. Ennyi minden változott körülöttem!”

Munkája mellett felsőoktatási tanulmányokat folytat, éppen diplomamunkáját írja az Országos Rabbiképző- Zsidó Egyetemen felekezeti szociális munkás alapszakán. Diploma után addiktológiai végzettséget szeretne, azt követően pedig mesterképzésen képzeli el a jövőbeli tanulmányait. Három dolog érdekli, a hajléktalankérdés, a szenvedélybetegség és az állami gondozottak. „Ezek egyébként nagyon összefüggnek, mindet jól ismeren.”

Egyetemi tanszékvezetőjével (Forrás: Balogh Ferenc)

Az összes lakója tudja, mi a múltja. Sokan mondják neki, hogy hajléktalanként olyan nehéz. „Ember! Nekem ezt ne magyarázd meg, pontosan tudom! És akkor elmesélem neki, honnan jöttem és nekem hogyan sikerült.”

Ferinek iszonyatosan nagy szerencséje volt azokkal az emberekkel, akiket a Jóisten felé irányított „Ha csak egy embernek sikerül pályám során úgy segítenem, mint ahogy nekem segítettek, akkor már elégedett leszek, sikerült valamit elérnem az életben”

Beatris, Krisztián és Feri – három ember, három sors. Ha az élet egy pókerjátszma lenne, nekik rossz volt a laposztás. Mindez ellenére mégsem estek ki a játékból. Amit elértek, ahhoz rengeteg erő, kitartás és szerencse kellett. Időnként pedig egy-egy segítő kéz.