Így foglalta vissza szülőházát nagymamám

1945. április 4-én Magyarország a II. világháború vesztes országaként vonult be a történelembe. A frissen újjáalakult csehszlovák államhoz visszakerült az a terület, ahol több, mint 1 millió magyar lakott. A háború nehéz évei után bűnbakot keresve, hozzájuk fordult a csehszlovák vezetés: minden magyar és német állampolgárt kollektívan háborús bűnösnek nyilvánítottak.

Másnap, április 5-én a Kassai kormányprogram keretében Csehszlovákia vezetője Edward Beneš kiadta az azóta Beneš-dekrétumokként elhíresült törvénycsomagját.  A pánszlávizmus eszméje értelmében csak szláv nemzetiségű népek maradhattak a Felvidék területén. A 33-as rendelet megfosztotta az összes magyart állampolgárságától. A 108-as számú rendelet, teljeskörű vagyonelkobzást indítványozott a magyarokkal szemben. A legvégzetesebb, a 88-as Csehországba, a Szudéta vidékre, kényszermunkára ítélte a felvidéki magyar nép kijelölt tagjait.

Ezzel azonban nem ért véget balsorsuk. Két évvel később, 1947-ben mindkét országban megtörtént a kommunista hatalomátvétel. Magyarország és Csehszlovákia „baráti” országokká váltak, és így megszülethetett az úgynevezett „lakosságcsere egyezmény”. Így két különböző pólus felé húzták szét a magyarokat: aki fehér lapot kapott, azt Magyarországra, aki kéket, azt Csehországba száműzték.

Ilyen körülmények között érkeztek a hírek, és a kettős színű lapok tömkelegei Nagymácséd településére is, ahol dédnagymamám és húga laktak együtt, egy házban. Már mindkettőjüknek családja, gyermekei voltak.  Mikor a lapokat megkapták, pánik lett úrrá rajtuk: Az idősebbik nővért Csehországba, míg a fiatalabbat Magyarországra utasították ki.

„Sose kaptam választ, hogy miért szakítottak szét minket” – Közli Erzsébet, a fiatalabbik nővér lánya, aki a kitelepítés idején még csak 3 éves volt: „Azt tudom, hogy mindenkitől megkérdezték, hogy magyarnak, vagy szlováknak vallotta-e magát. Azt mondták, hogy aki szlováknak vallotta magát, és fel tudott mutatni legalább egy szláv őst, azt békén hagyták.”
A valóságban nem feltétlenül volt ilyen egyszerű a helyzet. Számos módon próbálták elkerülni a kitelepítést az ott élő emberek. Voltak, akik elbújtak, voltak, akik lefizették a katonákat. Végül azonban több mint negyvenezer ártatlan embert és gyereket hurcoltak el Csehországba, kényszermunkára.

A déd- és nagyszüleim is köztük voltak. A családot a német határhoz vitték, ahol egy malomtulajdonoshoz kerültek, aki azután a hét minden napján dolgoztatta őket. Az asszonyoknak a földeken és a malomban vették hasznukat, míg a férfiakat minden reggel elvitték kemény kétkezi munkát végezni. Ezért fizetést nem kaptak, de kötelesek voltak azt csinálni, amit a tulajdonos mondott. Mindeközben csehül egy szót sem tudtak. Ez nem volt más, mint 20. századi modern rabszolgaság.

Másfél év telt el, mire azt érezték, nem bírják tovább. Egy nap néhány másik családdal összeszervezkedve dédnagymamám, Rózsa Anna, gyerekeivel az éj leple alatt elindult hazafelé. A férfiaknak ott kellett maradniuk dolgozni, megvárták, amíg elég idő telik el, hogy elfeledjék az asszonyok szökését, ők csak azután tudtak elindulni. Ez további fél évbe tellett. Így azonban el tudták kerülni a hatóságok figyelő szemét.

Gondjaik a határ átlépésével azonban nem értek véget. Felvidék területén a kitelepített magyarok helyére szlovákokat vagy magyar kommunista szimpatizánsokat telepítettek. Másfél év után, a poklot megjárva értek haza, azt látva, hogy egy másik ember lakik a saját házukban. Ez az ember nem tűrte meg őket, a szakadt ruhákban lévő asszonyt és 3 gyermekét, akik napokig gyalogoltak, csakhogy hazatérhessenek szülőfalujukba. Azt mondta: most már övé a ház.
Végül a családdal egy távoli rokonnál húzták meg magukat a vendégszobában, először négyen, majd mikor a férj is sikeresen hazaszökött, már öten. A dekrétumok kimondták, a magyaroktól el kellett kobozni minden földet és vagyont, s ez így is történt, nem volt mit tenni jogi szinten.

Dédnagymamám ekkor saját kezébe ragadta az irányítást. Nem tűrte, hogy a sok viszontagság után elorozzák szülőházát. A hazaérkezés utáni másnap kora reggel a biciklijére ült, elment a házhoz, és addig kopogott, amíg a bent lévő öreg kommunista fel nem ébredt rá. Ez után szúrósan ránézett és csak ennyit mondott: „Ez az én házam. Maga tudja, hogy ez az én házam.”, Majd elment.
Ez így folytatódott egy éven át, minden hajnalban, nem számított, milyen volt az időjárás, az egészsége vagy a hangulata: Kopp-kopp-kopp. „Ez Az ÉN Házam”.
Otthonuk bitorlója egy évig bírta. Egy nap végül elege lett, otthagyta az egész házat, és visszaköltözött oda, ahonnan jött. Ezt érte el puszta akaraterejével dédnagymamám, Rózsa Anna, aki messze a legerősebb és legkitartóbb nő volt, akit valaha ismertem.   

Családunk e siker miatt rendkívüli és szerencsés esetnek bizonyult. A családok nagy részének, azonban miután visszatértek, nem egy idős iszákos kommunista, hanem például egy ötgyermekes család foglalta el a helyét. Nekik sem volt hova menni, és sokan kétségbeesetten ragaszkodtak ahhoz, ami így az övék lett. Nem akarták feladni újonnan „szerzett” házaikat. A törvény az ő pártjukon állt. Sokan a hazatérők közül kerültek át így más falvakba, kényszeredtek rokonokhoz költözni, vagy visszamenni oda, ahová kitelepítették őket.
Több mint öt évszázados lakhelyeik elhagyására kényszerültek.

Ennek ellenére, hosszú távon nem ez a része az a családnak, amelynek a legtöbbet kellett feladnia.
Miután dédnagymamámat szétszakították saját húgától, őket a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény szerint Magyarország területére, egy Harta nevű addig szászok lakta faluba telepítették.
A világháború után a német származású népeket kitelepítették, és házaikat a lakosságcsere miatt átkerülő magyarok foglalhatták el. Közülük sokan rosszul érezték magukat, hogy még ők tolakodnak be mások otthonába, de sajnos nem volt mit tenni. Adtak nekik egy kis földet, és beléptették őket a helyi termelőszövetkezetbe. Hetekig nem csomagoltak ki, de végül kénytelenek voltak beletörődni, hogy régi életüknek vége. Innentől itt fognak élni, és az lesz, amit csak Csehszlovákia Kommunista Pártja megkövetel tőlük.

Az ember azonban nem egy egyszerű lény, nem felejt ilyen könnyedén. A kitelepített emberek, köztük a családom egy részét teljesen elszakították összes addigi ismerősétől és minden rokonától. A kis faluból, ahol eddig éltek, semmi sem maradt számukra, csupán az emlékek. Sokáig a határt se lehetett átlépniük. „Anyámat nagyon megviselték a történtek. Nagy fájdalom volt ez az egész családnak” – mesélte Erzsébet. Egy ilyen kis faluban, mint ahonnan ők származnak, a család a minden. Ezt elvenni, a legnagyobb kegyetlenség, amit emberrel tenni lehet.
„Egyetlenegy rokonom sem volt a környezetemben. Nagyon rossz volt így felnőni.” – vallotta be. Nagybátyja, aki mentális betegségekkel küzdött, minden nap emlegette a családot, a falut és az embereket. A legapróbb részletekig emlékezett a házakra és az arcokra, még sok-sok évvel később is.

Több mint 12 év telt el, mire újra át lehetett menni az országhatáron, és találkozni lehetett a rokonokkal. Felemelő élmény volt a legelső találkozás. „Mikor először voltunk otthon, minden rokonunkhoz elmentünk a faluban. Mindenhol pénzt adtak nekem, ezzel tudtak nekünk segíteni. Olyan rokonaim voltak ők, akiket sosem felejtek el.” – mesélte Erzsébet könnyes szemekkel. - „Ők az én vérem.”

Erzsébet még így, több mint 70 év után is otthonának gondolja a falut, ahol született, ahol rokonai vannak.
„Két és fél évet éltem ott és azt mondom, hogy haza!” – mondja. „Ez mindig megmarad, ameddig élünk, addig érezzük ezt a fájdalmat.”

Sajnálatos, hogy ez az érzés nem egy egyszeri eset. Megtalálható mindazon ember szívében, akiket erőszakkal telepítettek ki Magyar- vagy Csehország területére. Megtalálható, és máig érezhető bennük is, az ő leszármazottaikban. „Ez bennünk él úgy, mint a nagyszüleinkben is. Mi hurcoljuk tovább magunkban, örökségként.” – közli Hollósi Katalin, a Terror Háza Múzeum történésze.
„A mi generációnk egy útkereső generáció, amely nem találja helyét a világban. Nemcsak a betegségek öröklődnek, hanem a traumák is.”

Ez ellen sajnos nem lehet sok mindent tenni. Mára a szétszakadt családok, van, hogy már nem is tudnak egymásról, hiszen több száz kilométer választhatja el őket a másiktól. A 21. század viszont meglepő megoldással szolgál. Az internet és a globalizáció elterjedése megkönnyítette a keresést és a kapcsolattartást. Sokan a Facebook-on keresik és tartják a kapcsolatot rég elfeledett rokonaikkal.
Varga Ferenc, egy kismácsédi férfi egy csoportot is létrehozott: „Kitelepítettek és Deportáltak emlékezete” néven. Egyre többen próbálják kutatni és keresni a rokoni szálakat szétszórva a világban. „Minden település megérdemelné, hogy összeírják a kitelepítettjeik névsorát” – közölte a férfi.

„A kitelepítések témája örökérvényű. Ilyen szempontból ez olyan, mint a Holokauszt Németországban: Ártatlan emberek, akik semmiről sem tehettek, és ítélkeztek felettük.
Az egész olyan törvénytelen és embertelen volt” – folytatta az interjúban Hollósi Katalin.
„Ami megtörtént a múltban, az megtörténhet a jelenben is. Aki ezekről tud, az másképp alakítja a jelenét. Ezért is fontos ez a téma.”

A fentebb említett Benes-dekrétumok, az 1945-ös iratok máig jogerősek. A szlovák kormány 2007-es határozata szerint ezek az okmányok a mai napig érvényesnek, és érintetlennek minősítettnek.
Ezek az iratok, amik ártatlan emberek ezreit kényszerítettek arra, hogy adják fel életüket, amik alapján több mint 40.000 magyart hurcoltak el kényszermunkára, máig jogerővel bírnak. Mindez gazdasági okok miatt!

Hiába volt egy családé a föld több száz évig, hiába élt ugyanabban a házban 8 generáció, ha ezt mindet elkobozták 1947-ben, akkor minden korábbi dokumentum érvénytelen. Az államosítások végével, a privatizáció megjelenésével, nem a kitelepítettek és azok gyerekei, unokái kapták meg ezeket a földeket, házakat és műtárgyakat. Ha bármilyen jogi lépést kívánnak tenni, hogy visszaszerezzék azokat: legfeljebb egy jogi tárgyalásig juthatnak.

Mert – mint már korábban említettem – a Benes-dekrétumok a mai napig élnek és érvényben vannak. Élnek és velük él az elnyomás, az igazságtalanság egy darabkája is, a múlt egy része, melyet el akarnak feledtetni, és a szőnyeg alá söpörni. A múltat azonban nem ilyen egyszerű eltörölni, és amíg vannak emberek, akik emlékeznek, és akik beszélnek arról, hogy mi történt valójában, addig van remény egy olyan jövőre, ahol az igazság érvényesül a gazdasági és politikai érdekek felett.